Szíve zakatol

Szíve zakatol,
Szőr a szőrhöz,
Bőr a bőrhöz,
Fogak villannak,
Mély morgás morajlik,
Megugrik,
Száguld, az életéért fut,
Ő most a zsákmány,
Repül, bozótba vetődik,
Fatörzs felett szárnyal,
Mély mellkasát a durva kéreg érinti,
Hirtelen lekushad,
késő, homlokát tüskés ág szaggatja,
Nyomában a másik,
Rá vadászik,
Hirtelen csend
Dübörgő szíve hangja az egyetlen hang
Csend
Üldözője nincs mögötte,
Szeme tágra nyílik,
Helyben fordul,
Erős mancsa a földet szaggatja.


Szeme parázslik,
Zsákmány, préda, az enyém lesz,
Nyak a földhöz,
Háta ívbe görbül,
Csontok hajlanak,
Inak nyúlnak,
Izmok tüze lángol,
Száguld a másik nyomában,
Lába ereje a földet rengeti,
Mosolyogva készül az ölésre,
Mancsai szaggatják a füvet,
Már közel, már közel,
Mindjárt elkaplak,
Földet vág az arcába a préda rohanása,
Szeme pásztáz, combok, gerinc, nyak,
Életéért fut a másik,
Az arcát nem látja,
De tudja, érzi, hogy az szemek nélkül is látja őt,
Látja őt, ahogy már szinte mellette szárnyal,
És a közelgő harapás helyét keresi,
Fej a fej mellett,
Váll a váll mellett,
Szemek egymásra villannak,
Ínyek felhúzódnak a végjáték közel,
Az idegek pattanásig feszülnek,
Homályos fehér alak sejlik fel,
Rohannak felé, hasítják a levegőt...

Hirtelen kiáltás:
Főnixmadár vigyázzatok Cimborára!

Agarak játszanak Pécs felett.

A dohányzásról leszokó magánya (drukkerek és ellendrukkerek)

A cigiről való leszokni vágyóknak gyakran mondják : „ne törődj másokkal”, „magad miatt csináld”, persze csak azoknak akiknek van bátorságuk kimondani, hogy nem tudják hogy fogják kibírni az első időszakot.
Elárulok egy titkot, nagyon sokan lesznek akik ellened drukkolnak, a legtöbbjük pedig dohányos lesz!
Én rengetegszer láttam kívülről is és én magam is megéltem, hogy bizonyos emberek nem akarják hogy leszokj! Édes várakozással várják majd hogy mikor buksz el. Ők lesznek körülötted, bevetnek majd mindent, lesz aki azzal is megvádol (persze kacsintva és viccelődve), hogy titokban azért elszívsz még 1-2 cigit. 

Ha közösségben dolgozol (és az lehet kőműves brigádtól  a lelki segítők szakmai csoportjáig bármi) és úgy hagyod abba a dohányzást, hogy előtte kollegáiddal legtöbbet a dohányzóban beszélgettél, ott viccelődtetek, élcelődtetek esetleg pletykáltatok a dohányzás abbahagyásával lehet árulást követsz el ellenük.

A leszokóban lévő nyomoronc azzal szembesül, hogy a dohányzó helyre nem szeretne le-,ki-, átmenni, hogy együtt legyen másokkal (pedig ideges és szívesen beszélne róla - hiszen elvonási tünetei vannak) mert ott dohányoznak és a Füstszövetség azt nem nézi jó szemmel, ha olyan van köztük aki az ellen küzd ami őket összekovácsolja – bár bujkál bennük a szánalom és a káröröm annak tudatában, hogy úgy is rövidesen ott leszel velük. És minél többször próbálsz meg leszokni, nem csak az önmagadban vetett hit csorbul minden kudarccal, hanem maga a környezeted is legyint a próbálkozásaidra.
Mikor az ember dohányzik, a nem dohányosok sokszor fura semmilyen kis embereknek tűnnek egy munkahelyen. Szendvicseket eszegetnek, meg narancslét isznak – nem rohannak valami egyszermegivott kávéval tele bögrével a dohányzó hely felé, miközben tépik magukon a ruhát úgy keresik a cigit vagy öngyújtót.   

Bevallom én nem tudtam elképzelni hogy mi a francot lehet a nemdohányosokkal kezdeni, nem volt bennük lazaság, vagányság, nem lehetett velük miről beszélni, valahogy még humortalannak is tűntek. Persze ez állati nagy baromság, de akkor így tűnt.
Amikor leszed a cigit, a „dohányosok nagy és szerető családjához” már nem tartozol, a nemdohányosok meg nem értik hogy milyen leszokni a cigiről. 

Ott állsz a szociális semmi közepén, az eddigi napirended megzavarodik , akikkel eddig kapcsolatban voltál a szabad perceidben azok valahol lefagyó kézzel és dideregve szívják a cigijüket.

Szarul vagy, nagyon szarul. Hiányzik a cigi és nem tudod kinek elmondani. Egy-egy dohányos elmegy melletted „bírod még?” , „nem szívsz el egyet?”, „éppen arról beszéltünk a dohányzóban” – és érzed hogy nekik csak vicc a te küzdelmed.

MINDENKINEK VICC A TE KÜZDELMED!

A nem dohányosok már azt sem értették, hogy tudsz égő, büdös papír rudakat nyomkodni a szádba, a dohányosok meg azt gondolják, átmeneti hóbort és belül számolják vissza a perceket, sőt nem viccelek sokan fogadásokat kötnek és  „ő is visszaszokott ám” felkiáltásokkal készítik el megalázó visszatérésedet a füst országába.
 
Aki viccet csinál belőled, aki szánalmasnak látja küzdelmed, aki cigarettával kínál kacsintva (persze ha tudja, hogy leszokóban vagy és előtte fura mód mindig a tiédet lejmolta), aki megvádol, hogy titokban rágyújtottál az ezekben az időkben az ellenséged! Ezek a dolgok róla szólnak az ő kicsinyessége, tapintatlansága, sőt irigysége azért mert te képes vagy kitartani! Ha ilyesmivel szembesül akkor jobb, ha tudod: JÓ ÚTON HALADSZ!

A dohányos párok, dohányos családok… na ez egy másik témakör, talán még ezzel kapcsolatban is megosztom veletek a gondolataimat…


Bocs a hibákért...

Dohányzásról leszokni…

Így visszagondolva azt szoktam mondani, hogy főként anyagi okokból hagytam abba a dohányzást 2005-ben de azért ez nem teljesen igaz.
Persze pénzem nem sok volt: volt egy szigetvári lakásom amiből kiköltözött az albérlő de távfűtéses egyéb számlák voltak és kiesett a bérleti díj, ez mellett béreltem Pécsett egy másikat, ahol laktam.Enni kellett volna (bár megettem én minden szemetet a gyors kínai levestől a szívacsszerű előre csomagolt kenyerekig).
A melómat rühelltem már és úgy alapban kész para volt az életem.
A fotózás csak hobby volt, segítő szakmában melóztam – mindenhol nyomor, fájdalom meg kilátástalanság…
Abban az évben új szerelem jött az életembe és igen nehezen alakult ki – mondjuk a párom legalább nem dohányzott.

Valójában szembe mentem azzal az egésszel amit általában az emberek gondolnak:
„majd ha jól mennek a dolgok akkor abbahagyom”
és arra gondoltam, hogy
„ha most kibírom cigi nélkül, akkor nagy eséllyel kibírom máskor is, mert ez annyira szar időszak”.

A cigizésről előtte nem igazán próbáltam meg lemondani, én az elvonón melóztam és a kőkemény alkoholisták akik az ivás után a dohányzással is felhagytak, vagy próbáltak felhagyni, mindig azt mondták, hogy a cigizést abbahagyni sokkal durvább!

Igazán nem volt kit megkérdezni a dologról, mert a legtöbb dohányzásról leszokott személy valami durva ellenséges arroganciával kezeli a dohányosokat és amint szóba kerül a leszokás, akkor átvált nagy arcú King Kongot megszégyenítő mellverésbe verbálisan, hogy semmiség volt, abbahagytam és kész!

Azt nem szabad elfelejteni, hogy nem mindenki egyformán dohányos, én a hardcore láncdohányosok fajtájába tartoztam, egy igazi füstjunkie vagyok.  De sok embert ismertem aki csak pár szálat szívott, vagy nem zavarta ha 1-2 napig nem gyújtott rá. Természetes, hogy ő máshogyan áll a dolgokhoz mint egy olyan ember mint én aki csikkről gyújtotta a cigiket és a hamutartóiba kotorászott deckek után, amin talán volt még pár milliméter anyag és egy leheletnyi beszívható füst (megjegyzem saját hamutartóimba, máséban csak elvétve).
Hamutartók… hmmm mindenhol ott voltak, szerintem az uborkát eltevő nagymamák képtelen lettek volna annyi ubit belepasszírozni a dunsztosba, mint én a hamutartóba. Igen sokszor kigyulladtak…
Képes voltam egyszerre 5 cigit meggyújtani és szétosztani őket, nekik tetszett én meg jól elszédültem…
    
Többen kérdezték, hogy hogy csináltam hogy abbahagytam, egyszerűen azok közé tartozom akikről azt hitték hogy a koporsójából is füst száll majd fel…

Komolyan nem tudom megmondani, sajnos… mert én mindig szívesen megosztanám másokkal ha lenne valami technika, vagy titok.

Reggel felkeltem és nem gyújtottam rá… persze csak felkeltem mert felébredni nem tudtam, gondolkozni nem tudtam, úgy éreztem valami tompa ködben létezem – ami ki is tartott hónapokig, sőt lehet el sem tűnt csak megszoktam a létezését.

Mára ennyi, de ígérem folytatom, hátha valaki ki tud belőle valamit szedni…

Emlékszem

Emlékszem

Emlékszem a panel ház alatt állok a tavaszi napsütésben,
Újszülött húgomat hozza az autó, ráncos de kedves,
Emlékszem a málna illatára a somogyi kis falú szőlőhegyén,
Lábam csak 35-ös, minden vágyam egy Tisza cipő,
Emlékszem a nyári szünet utolsó napjára,
Sok barát habszivacsot ütöget botokkal a homokban és úgy játszik, hogy jéghokizik,
Emlékszem zászlóval integetek a tanács elnöknek,
Én nem látom őt és ő nem lát engem, de vár a ringlis és a május elseje a vár mellett,
Emlékszem arra hogy ti nagyok vagytok és erősek, én csak kicsi és sovány
Járom az utcákat, fülemben dalok és azt képzelem azt mondjátok : de jó fej!
Emlékszem emberekre, nem rosszabbak mint én, csak más sorsuk,
Megtanulom egy életre: egy vérből valók vagyunk, te és én, és látom a halált
Emlékszem arcokra, szemekre, szívek dobbanására,
Cimborára ahogy az első ülésen hozzám bújik, retteg és kölyökkutya szaga van…

Én emlékszem rátok!
Mindenkire!

Én forgatom a világot és nekem köszönhető minden ami létezik

Én teremtettem mindent és nekem engedelmeskedik mindenki aki él. 

Nem, egyenlőre nem őrültem meg teljesen – legalábbis ha van patológiám (és szinte beztos hogy akad pár a spájzban) az nem azt a vezérvonalat követi, hogy mindenható lennék és hatalmas, de él velem egy lény, aki erről teljesen mértékben meg van győződve!

Főnixmadár szerint én valami isteni lény vagyok, aki azontúl, hogy képes ételt varázsolni egy pillanat alatt a tálba – és lássuk be a farhát, zabpehely, táp együttes mennyivel nehezebb mint a hal meg a bor – képes világosságot előidézni, mindig tudja hogy az erdőbe merre kell menni  és akinek bizony nem árt engedelmeskedni mert haragja lecsap.

Főnixmadár nem ember, nem kérdőjelezi meg hogy vajon mi lehet az oka, hogy valaki egy kicsi műanyagizébe beszél olyanokkal akik nincsenek is ott, de mivel én telefonálás közben járkálok ez éppen elég ok arra hogy lehessen mellettem jönni és szerelemmel bámulni rám.  Soha nem érti, hogy vajon miért kell lemennünk a városba, mikor ott póráz is kell, minden hangos és a levegő is nagyon büdös – de jön velem rendületlenül, max tüsszög néha és sípol.

Mert Főnixmadár sípol reggel, délben, este – sípol álmában, sokszor nincs is tudatában ennek a vinnyogásnak nem nevezhető magas hangnak amit kiad. Sokszor rászóltam, de a sípolás marad és néha olyan tartományokban  hogy, egyszer egy vékonyabb borospohár belerobban majd az arcomba.  Egyszerűen nem tudja hogy sípol. Nagyon jó kutya, soha nem ugat…
De nemrég rájöttem a sípolás gyökerére. Meghallottam a sípolást a konyhából és kikiabáltam hogy hagyja már abba, de mikor kinéztem az ablakon Főnix az udvaron fülelt hogy az ő egyetlen istene vajon őt hívja-e…  Rájöttem hogy a hang a tv-ből jött,  éppen egy nagy ragadozó madár lebegett az égen a képernyőn. Akkor értettem meg, hogy Főnixmadár bár ebben az életében agártestbe született, belül ő bizony a hatalmas Főnix, a nagy madár, és nem sípolás az hanem vijjogás…

Na de bocsánat a kitérőért. Szóval hatalmas rajongás tárgya vagyok.
A Nagy Madár, (ahogy hívom itthon sokszor) nap közben mellettem fekszik a ketrecébe, és azon órák kivételével mikor múmiának képzelve magát beletekerődik/bújik a takarójába, folyamatosan engem néz – persze agár így bele-bele alszik a drága. Ha ránézek megmozdul az amúgy az ébrenlét óráiban mindig csóváló farok, ha nem látszik éppen akkor is hallom, mert ritmust ver vele a ketrec rácsán.
Ha tovább nézem az áhítat csak nő, a pupillák kitágulnak, a mosoly beragyogja a szobát és boldog elragadtatásában felkel és már jön: „szeress, szeress engem”, mivel takarózik mint az aranyhörcsög, így leggyakrabban 2 méteres pokrócuszályt vonszol maga után, mint valami furcsa kis mennyasszony…
Főnixmadár akkor a legfurcsább ha nevetek. Ha nevetek elönti a boldogság és nagyon-nagyon rossz kutya lesz… rám ugrál, mosolyog, játékosan meg is harap, persze próbálok rászólni de a hangomban még bujkál a nevetés így folytatja…

Főnixmadár szerint másoknak is engedelmeskedni kéne az én hatalmas erőmnek (szerintem is, de sajna sz@rnak rám a hitetlenek ).  Szegénykém meg van róla győződve hogy a világ nagyon rosszul teszi hogy nem folyamatosan engem néz csodálva,  és a kívánságaimat lesve remegve a szolgálat gyönyörétől.

 Van nálunk egy vallás, Főnixmadár Laczkovics hívő, követője nem igazán akad, mert Cimbora született buddhista , Chili pedig szélsőségesen ateista.  Lehet, hogy vallási háború zajlik a házban, mert ugye Chili gyakran indokolatlanul is bántja a Nagy madarat,  mondjuk mivel elkapom és őt büntetem meg(a macskát), már rájöhetett volna hogy én vagyok az isten, de ő úgy döntött hogy együtt uralkodjunk a házban, lehetek én a főisten de majd ő rendet tart mint partner.
Cimka nem vonja kétségbe, hogy én vagyok nagyobb és erősebb , de ő nyugodt és boldog elégedettségben tölti a napjait, szerinte neki joga van a saját útját járni a megvilágosodáshoz.
Ha nem sodorja veszélybe magár akkor járja is csak, hiszen Cimka a lelkem egy átmenetileg különálló testben öntudatra ébredt darabja.

Főnixmadár nem csak szereti istenét, de istene is szereti őt! Nagyon!
Mikor átölelem és mellkasában hallgatom ahogy dobog az a mindig lángoló és szerető szíve, elönt a hála és sokszor még könny is szökik a szemembe (fúj ez már milyen giccses, de így van).

-  Köszönöm, hogy vagy nekem Főnixmadár!
- Én köszönöm, szeretlek, had legyek veled Laczkovics!

- Köszönöm, hogy vagy nekem Cimbora!
 - Mi egyek vagyunk és én is köszönöm Laczkovics!

- Köszönöm, hogy vagy nekem Chili!
- Naná, hogy köszönöd, de szerintem ideje lenne kicsit felforgatni a házat Laczkovics!
Mehetnének itt jobban a dolgok!

A panelházak mögött zúg, morajlik a tenger

A panelházak mögött zúg, morajlik a tenger

Igen, ebben biztos vagyok!

Voltak igen rossz időszakok (hogy lesznek az is biztos) az életemben, én nem szoktam olyanokat mondani, hogy de tanultam belőlük, meg erősebb lettem.
Sok dologból nem is lehetett mit tanulni, az meg hogy ettől erősödtem volna az valami ideológiának meg manipulatív kép fölé hegesztett agyonosztott facebook idézetnek jó, de sok esetben nem takarja a valóságot.

Az ember nem lesz attól erősebb, ha bántják és túléli azt, tompultabb lehet, zártabb lehet, falakat húzhat maga köré de ő maga ugyanaz a szorongó kisgyerek marad aki mindig volt, csak felnőtten már nem szorongásnak érzi, hanem valódi tapasztalati ténynek. Nem leszel erősebb, a sebek ott vannak, van hogy be sem gyógyulnak és amikor hasonló helyzetekbe kerülsz mint előtte akkor ugyanúgy fájnak. Ebbe nem kell belehalni, de a világ nem facebook idézetek szerint működik jó emberek.

Legerősebb akkor voltam amikor idegen emberekkel beszélgettem csak úgy 4 évesen az utcán, amikor rajzoltam és nem érdekelt kinek tetszik a rajzom, amikor erdei padon üldögéltem (akkor még a szigetvári vár parkját erdőnek tartottam) a családommal meg a barna játékmacimmal. Nincs ebben semmi hamis nosztalgia, egyszerűen a gyerekek erősek oszt kész. 

 

      - Jó-jó rinyálsz itt, úgy is teszek mintha érdekelne, de mégis hogy jön ide a tenger…

Kiskoromban úgy voltam vele, hogy a világ addig létezik amíg látjuk és azon a távolságon túl már valami elképesztő dolgok történhetnek. A látóhatár mögött hatalmas dzsungelek és izgalmas szakadékok vannak és persze a TENGER! Hegyeket nem képzeltem már akkor sem, mert gondoltam azok úgy is látszanának – azért teljesen megzavart agyú kiskölök nem voltam.

Szigetváron nőttem fel, nem akarom elszidni a várost de az biztos hogy arrafelé egy hatalmas téglaváron kívül (tényleg hatalmas és szép, érdemes megnézni) semmi nincs ami nagy kaland lenne egy olyan kisgyereknek, akinek nem elég hogy másokkal lehet.
Szántóföldek, erdőnek nehezen nevezhető facsoportok, egy kis patak ami valójában a csertői halastó levezető csatornája, olyan sík az egész hogy az árokparton szánkóztunk J!
Panelházak épültek, egyikbe be is költöztünk – na csak pár évre aztán kiköltöztünk a város végére, a szántóföldek mellé.

- na jó, de a tengerről beszélj.

Várjál már egy kicsit! Szóval 11 évesen voltam a tengernél, szebb volt mint képzeltem, lenyűgözött – hideg volt, fürödni nem lehetett benne, de nem tudtam más tenni csak nézni. Ezzel mai napig így vagyok, ha nagy ritkán tengerpartra jutok – ne gondoljatok valami nagy dologra csak simán az Adriára – felkelek 4-kor hogy a hajnal a tengerparton érjen, hosszú kilométereket gyalogolok és azon filózok, hogy a francba élhetnék közelebb. Hogy tölthetném be azt a megmagyarázhatatlan hiányt amit a tenger hiánya okoz. Irigykedve nézem azokat az embereket akik ott élhetnek és mindennap találkozhatnak vele.
2 éve szinte letépte a fejem az Északi tengernél a szél, teljesen kész voltam a gyönyörtől – az agarakról nem is beszélve akik villámgyorsan kiakasztották az ott található holland lakosságot olyan boldogok lettek.  

  

-  na jó, szeretsz nyaralni ezzel mindenki így van, de mi ez a panelos baromság?

Mikor nyomorultul érzem magam és elveszik a lábam alól a talaj, mikor próbálok valahogy kiutat találni mint a csapdába került patkány, mindig a látóhatárt kémlelem és egy-egy pillanatra meglátom a tengert. A tengert ami hatalmas és ott morajlik a panelházak mögött, sirálylepte sziklákká változnak szemetes konténerek, csónakokká a lapos gumijukkal már földhöz gyógyult elhagyott autók, és megérzem a tenger sós illatát.
Na ettől még persze ugyanolyan bajban vagyok és nem változik az életem egy csapásra, a nirvana sem jön el – ha csak nem hallgatok éppen zenét, mert a „Come as you are” szinte minden lejátszómon rajta volt és lesz - de a tenger ott van és akkor is ott lesz ha én már nem leszek!

A panelházak mögött zúg és morajlik a tenger!